Ritka magyar – Kallós Zoltán emlékére
Folklórműsor
Keretes szerkezetű előadás: válaszúti muzsikával és táncokkal kezdődik, és azzal is ér véget (Válaszút pedig idestova harminc éve elválaszthatatlan Kallós Zoltántól). „Keretes” a szónak abban az értelmében is, hogy a díszlet különböző formájú és méretű keretekből áll, amelyeket az előadás során sokat mozgatnak a táncosok, sokféle színpadképet és tagolást valósítván meg általuk, miközben nem mellesleg erős szimbólumként is hatnak, aszerint, hogy hol és hogyan helyezkednek el. Az előadás hangulata ünnepélyes, emelkedett, szertartásos (ami sajnos, néha kipukkan, amikor egyik-másik táncos kiesik a szerepéből és civil-amatőr folklórműsoros viselkedést mutat)
A kulcsszó, amivel az előadás leginkább nyitható: a rend. Annak minden értelmében. Egy nagyon rendezett világ képeit láthatjuk, ahol komoly szertartásossággal egy menyasszony és egy vőlegény készül, támogató közösségben a menyegzőre. A felkontyolás, asszonnyá válás, gyermekáldás vállalása, szívbemarkolóan szép, bensőséges jelenetei sorakoznak. Majd gyermekjátékok, csúfolódók, a fiatalság-bolondság pajkossága, mindennek mérhetetlen gazdagságú kultúrája… Az a világ, amelyet a mi gyermekeink már főleg Kallós Zoltán és társai gyűjtőmunkája által ismerhetnek csak meg, hiszen napról napra olvad el, fogy, változik meg…
Ezerarcú Mezőség, sokféle muzsika, tánc, viseletek. Mindez persze lehetne gazdagabb is, ha az lenne a cél, mindenből van ott még, ami ide behozható lehetett volna. De ez így is lenyűgöző és az egyszerűség, a letisztultság, a biztosság, a biztonság jele, ennél nagyobbat markolni kockázatos is lehetne, mert nem biztos, hogy sikerülne többet fogni (gatyás férfiviseletet és mejjesbundát azért szívesen láttam volna egyik-másik képben). A mezőség szerelmesei így is fürödhetnek a muzsikában, énekekben, veretes, méltóságteljes táncokban, melyeket nem turbóztak fel nemzeti küzdősporttá az udvarhelyiek, így azok szépsége (nem fogom még egyszer szertartásosnak nevezni) szépen érvényesülhet. És aki az elmúlt harminc évben legalább egyszer tánctáborozott Válaszúton, az bizony, küzdhet a könnyeivel, hiszen mindaz, amit ott tanultunk, valamilyen formában, megjelenik itt, legnyilvánvalóbban és mindenki számára azonnal megfoghatóan akkor, amikor Zoli bácsi énekét hallgatjuk felvételről, melyet élőben kísér a zenekar és amelyet úgy vesz át és folytat Román Hunor, hogy szem nem marad szárazon a nézőtéren. A címnek megfelelően újra meg újra visszatérő elem minden megidézett táncrendben a ritka, vagy lassú magyar, a mezőségi falvak lassú férfitáncai, a világ legméltóságteljesebb férfitáncai, melyeknek látása is ünnep, nemhogy a táncolása.
A fentebb már dicsért díszletek többfunkciós volta azt is lehetővé teszi, hogy az egyes keretekre kifeszített vásznakon vetített képek, filmek, árnyjáték jelenhessen meg. Ezek használata azonban számomra idegen marad az előadást amúgy végig átható szellemiségtől, érdemleges többletet nem ad hozzá, mi több, szerintem az előadás ezeket ledobja magától.
Bár az előadás kerek egész és teljesen érvényes, Zoli bácsi életét és munkásságát ismerő kollégákkal tréfásan megjegyeztük: ilyenformán még két további előadás lehetőségének dobta most fel a labdát: következhet egy kalotaszegi, meg majd egy csángó „epizód”. De persze, cseppet sem szükséges, hogy így legyen, hiszen a Ritka magyar eljuttatta Válaszúttól Válaszútig a történetet, s mint már írtam, ez így kerek és egész.
A társulat, miként a többiek is, több olyan fiatal táncossal jelentkezett a Találkozón, akik ebben az évadban álltak hivatásos állományba, de ezúttal nem az amatőr utánpótlási bázisból, hanem a Táncművészeti Egyetem frissen végzett növendékeiből. Ez egy felettébb örvendetes új korszak nyitánya lehet: van még elvégezni való házifeladat így is, de azért nagyon nem mindegy, hogy ez honnan indul! A most megismert fiatalok olyan lélekkel dolgoznak, mint a régi kari táncos-mestereink, példaképeink (profi színvonal, a legjobb értelemben vett amatőr lélekkel, megörökölt népi kultúra és Erdély-szeretettel, ami a megmaradásunk szempontjából nem opcionális, hanem létfontosságú!), de gazdag eszköztárral, tárgyi tudással és tudatossággal felvértezve. Az idősebb, minden hájjal megkent kollégáknak kell most azon dolgozni, hogy versenyben maradjanak mellettük. Zoli bácsi biztosan örül, ha ezt látja: ő egész életében tanító volt, most is az, egész népét tanítja, immár tanítványai és hatalmas közkinccsé tett gyűjteménye által, „nem középiskolás fokon!”
Rendező-koreográfus: Tőkés Csaba Zsolt
Zenei szerkesztő: Kelemen László
Jelmez: Székely Melinda
Díszlet: Tőkés Csaba Zsolt
Táncoktatók: Feketelaki Tibor és Székely Melinda, Könczei Csongor és Vincze Júlia
Asszisztensek: Hajdó Árpád, Fülöp Csaba, Antal József
Társkoreográfusok: Kádár Ignác, Lőrincz Hortenzia, Tőkés Edit
Művészeti munkatárs: Könczei Csongor
Fénykép: Bartis Attila
Tánckar: Antal Katalin, Bakos Gellért István, Csog Lehel Zoltán, Demeter Gyöngyi, Faluvégi Erzsébet, Fábián Gergely, Fülöp Csaba, Hajdó Árpád, Hajdó Nagy Lóránt, Mátéfi Ágota, Orbán Henrietta, Sipos Réka, Szabó Adrienn, Szabó Tamás Zsolt
Kedves Zenekar: Kedves Botond, Kelemen Molnár János, Román Hunor, Szabó Győző Loránd, Bálint Zsombor
Hangtechnika: Zilincki Károly
Fénytechnika: Toásó István
Fotó: Toró Attila
