Márványföldből gyöngyvirágok – Kalotaszeg öröksége
Folknemistudommineknevezzem
Egészen biztosan mindenkinek jobb lenne, ha erről az előadásról nem írnék semmit. Csakhogy nem tehetem, az a feladatom, hogy írjak róla. Ártalmatlan mellébeszéléssel elmenni a kényes témák mellett ugyan lehetne, de nem lenne tisztességes azokkal szemben sem, akiket pedig meg szeretnék kímélni a kellemetlen érzésektől. A társulatban kedves barátaim végeznek nagyon kemény munkát, minden testi-lelki kapacitásukat mozgósítják és odateszik újra meg újra, hogy valami szépet és felemelőt mutassanak a nézőknek. Igazán nem rajtuk múlik, hogy ez már hosszabb ideje rendre nem sikerül. Ezúttal hatalmas díszlet és vetített képek/animációk özöne nyomja agyon az előadást, amelyek ugyan lenyűgözhetnek sokakat, akiknek a technikai csodák „tűzijátéka” rövidtávon eltereli a figyelmét arról, hogy nekünk amúgy itt Kalotaszeg örökségét ígérték… Kalotaszeg – organikus, emberi, színei és formái által szemet, szellemisége által pedig lelket gyönyörködtető – öröksége helyett azonban az a merőben természetellenes és népi kultúra-ellenes, lelketlen, művi és csicsás formákkal a tartalom hiányát rejtegetni akaró szórakoztatóipari giccs-áradat szakad ránk, amelynek veszélyeire pár évvel ezelőtt a Most múlik… c. előadásban Könczei Árpád figyelmeztetett, de amely figyelmeztetés úgy tűnik, falra hányt borsó volt a vásárhelyi társulatnál. A címben említett márványkőből, mely ugyan valóban szép, mi itt csak a hatalmas terhet éreztük, a gyöngyvirágból pedig azt, hogy valóban szép, de amúgy mérgező. Kész csoda, de valódi értéket is mutat azért mindezek mellett az előadás, amely Kásler Magda tolmácsolásában felvillantja a csodás kalotaszegi népdaléneklést, s amikor éppen nem a Virtuózok c. show paródiája megy, a zenekar is képes megidézni a meseszép kalotaszegi muzsikát, továbbá a táncosok között is akad, aki annak ellenére tud mutatni valami szépet, hogy a koreográfiák, az emberkínzásnak nyugodtan nevezhető tempók és a fények, de legfőképpen a hatalmas és nyomasztó díszlet mindent elkövetnek azért, hogy ezt megakadályozzák. Olyan ez így, mint a bizánci rítusú egyház újabbkori templomépítési gyakorlata: ha már szebbet nem tudunk, akkor tudunk nagyobbat! A tréfás párbeszédek az előadás jobb pillanatainak számítanak, mert legalább emberiek, de közben ebben is szomorú, hogy vicces poénként sütnek el általunk is ismert és tisztelt adatközlők által teljes komolysággal mondott mondatokat.
Gr. Apponyi Albert régen mondott, de felettébb időszerű szavai jutnak eszembe: „Hosszú életem során az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy csak az a világ lehet egészséges, amelyben az érték érvényesül. Ma azonban gyakran nem az érték érvényesül, hanem ami érvényesül, azt tartják értéknek.”
A nézők, de az előadó táncosok és a zenészek is ennél sokkal jobbat érdemelnek. Tisztelettel megkérek minden kedves alkotót, hogy a jövőben szíveskedjen tisztelni a népi kultúrát, a néptáncosokat, a közönséget. Legalább Erdélyben, ha már másfelé nem szokás az ilyesmi. Előre is köszönöm.
Rendező- koreográfus: Sánta Gergő
Alkotótárs: Sánta-Bíró Anna
Tánckarvezetők: Kásler Magda és Kovács Szabolcs-Zoltán
Zenekarvezető: Moldován-Horváth István
Igazgató: Barabási Attila-Csaba
Tánckar: Bartha Szabolcs-Árpad, Biró Nimród-Olivér, Biró Szabolcs-Barna, Boér Timea, Duka Szabolcs-Attila, Fall Szabolcs, Farkas Beáta, Ferencz Piroska-Erika, Füzesi Nándor-Albert, Gagyi Orsolya, György Károly, Kásler Magda, Kovács Szabolcs-Zoltán, Nagy Gabriella, Ötvös Orsolya-Tünde, Pithó Orsolya, Szántó Adél-Melinda, Szász Nóra-Violeta, Szász Róbert Attila, Szép Lóránd-Árpád, Török Attila, Török László, Török Réka-Ágota, Törzsök Zsuzsánna
Fotó: Toró Attila