Katica, az örökké síró királykisasszony
Mesejáték
A mesejáték-készítés a kárpát-medencei/magyar ifjúság, gonoszabb megfogalmazásban a néptáncegyüttesek jövendőbeli közönségének nevelése szempontjából rendkívül fontos, az együttesek gazdasági szempontjából nézve meg feltétlenül szükséges, ezért minden társulat időnként létrehoz kifejezetten gyermeknézőknek szánt előadásokat is. És ezek az előadások értelemszerűen szólnak azért a felnőtt nézőkhöz is, miként maguk a mesék is, ezért ilyeneket létrehozni nem is egyszerű feladat. Annál is inkább, mert ez már nem kizárólag és kifejezetten táncos feladat a táncosok számára sem. Ez már kőkemény színház a szónak abban a középkori értelmében, hogy a közönség azonnal és nagyon hálásan, vagy épp könyörtelenül reagál, itt nem lehet mellébeszélni.
A Katica meséje keretes, pontosabban „félkeretes” szerkezetű. Van egy előjátéka, amelyben önfeledten táncoló bonchidaiakat látunk, amint sűrű magyart, majd párostáncokat táncolnak, érthetetlen okokból meglehetősen vegyes, marosszéki, udvarhelyszéki, illetve szilágysági népviseletekben (Ez a részlet a gyermekeket ugyan még nem zavarja, mert nem értenek hozzá, de attól jelmeztervezőként ilyent tenni még nem helyes!) Ebből az alaphelyzetből születnek meg a mese főbb szereplői és maga a történet is, és ide kellene visszatérni a végén, hogy a keret teljes legyen, de erre már nem kerül sor.
És mindjárt az elején történik még valami, ami felett nem szabad elsiklani, mert ez már súlyos morális kérdéseket vet fel: egy kelekótya karakter önkényesen, a konvenciókat durván megsértve megpuccsolja a királyválasztást és lenyúlja a koronát. A gyermeknézők jogos felháborodásukban kórusban egyként tiltakoznak, de a mesélő ezt nem veszi figyelembe, az alkotó bizony lenyomja ország-világ torkán, hogy a puccs érvényes módszer, mehetünk tovább, mintha minden rendben lenne. A karakterek kijelölésekor nem választanak boszorkányt, tehát ő a semmiből bukkan majd fel, amikor felbukkan. A királyi udvar népe pedig teljesen ejti a kezdeti bonchidai identitást, a folytatásban többféle idegen-népi folklórt mutatnak be, némelyeket egészen ügyesen, bár itt meg kell jegyeznem, hogy a fiatal, nemrégiben alkalmazott kollégák felzárkóztatása láthatóan még folyamatban van. Ez pedig jelentős többletmunkát ró azokra, akik szerencsére ezt a többletmunkát emberül el is végzik és akár színészi munkával, akár többszólamú énekléssel, vagy „csak” erős, ízes tánccal pörgetik a műsort.
A mese konfliktusa szépen ível, eljutunk oda, hogy a gonosz szipirtyók elrabolják a mindenféle vidámító-nevettető kísérletek ellenére az átok hatására továbbra is konokul síró királykisasszonyt. A szokásos folytatás az lenne, hogy mindenféle válogatott vitézek erednek a megkeresésére és kiszabadítására. Itt azonban rendhagyó módon a király és udvari bolondja indulnak erdőn-mezőn keresztül, ezt az utazást tárgyalja az előadás hosszasan.
És aztán valami egészen váratlan dolog következik. Ebben a mesében nem kell megtalálni és legyőzni a gonoszt, nem kell kiszabadítani a királykisasszonyt! Ő ugyanis valahogy megszökik, hogy hogyan, az titok marad, s amikor újra találkozunk vele, éppen együtt heverészik egy pásztorlegénnyel, akiről eddig szó sem volt, akiről nem tudunk semmit. Ez innentől már akár egy másik mese is lehetne, hiszen a kezdeti konfliktus feloldódott, a királylány szabad.
A vándorló fiatalokat egy rémes, elátkozott erdőben aztán mégiscsak megtámadják a boszorkányok és valami érdemeket ez a kósza kanászlegény is mégiscsak szerez, amint Katicát védi, de aztán befut a felmentő sereg. Az nem világos, hogy ha itt és most nyerhetnek a küzdelemben, amikor a kisasszony elrablása történt, miért nem tették meg ugyanezt. A főgonosz boszorkányt a gyermeksereg a korábban kiosztott labdákkal megdobálja (vitatható, hogy mennyire helyes ezt kérni tőlük), majd a szakácsok elfogják és zsákba dugják.
A zárómozzanat a klasszikus: a kanászlegény megkapja a királykisasszony kezét és a királyság felét, bár a fentebbiek fényében kérdéses, hogy megérdemelten-e… Az ezzel együtt járó mulatságban az immár társuralkodó régi és az új király egy kicsit még lökdösik egymást, ami nem szép… És kibújik a főboszorkány, minden bajok nagy nehezen legyőzött okozója a zsákból, és anélkül, hogy a legcsekélyebb változást mutatná, önkényesen új minőséget ad magának, a régi és szemmel láthatóan „lelki szegény” király mellett mostohaanyja lesz annak a királykisasszonynak, akit addig folyton csak gyötört. Az udvar meg ezt is beveszi, mint az aszpirint, miközben a nézőtérről lázadozó gyermeksereget a mesélő kell nyugtatgassa, hogy a boszorkány-királynét mostantól már ne bántsák…
A jelmeztár meglehetősen eklektikus, a táncanyag úgyszintén. A zene azonban kiváló (szubjektív magánvéleményem: a boszorkányerdő moldvai muzsikája egyenesen remek!), jó a fényhasználat és az egyes koreográfiák is tetszetősek. Az is megint nyilvánvaló lett, ha még nem lett volna az eddig, hogy a táncosok kedvenc tevékenysége a táncolás, amikor tehetik, mindig magukkal ragadják a közöséget is, amely szívesen érzi az örömüket és abban csatlakozik leginkább. Röviden a díszletekről, kellékekről: formavilágát, stílusát tekintve ez sem egységes, de a rollerek és trambulinok használata szerencsésen újszerű és a mai játszótereket idézi, a mai gyermekközönség otthonosan érzi magát ezek között, tehát jól működnek, miközben nem vitás, hogy ezek használata a táncosoknak új kihívást jelent. Alapos átgondolás és könnyen megvalósítható kis átalakítások mellett ez a mesejáték is nagyságrendekkel jobbá tehető, nagyon remélem, hogy ez meg is történik mihamarabb és akkor felhőtlen örömmel és egyetértéssel tapsolunk majd együtt a minden ösztönös ezért nagyon erős morális elvárásában kielégített és elégedett gyermeksereggel.
Rendező-koreográfus, forgatókönyvíró: Diószegi László
Társrendező, koreográfus: Kelemen Szilveszter
Zenei szerkesztő: András Orsolya, Mihó Attila
Jelmez/díszlet: Bakcsi Kata
Koreográfus: Kelemen Gabriella
Asszisztens: Császár Ingrid
Meseszöveg: Léka Géza
Madrigál: Ványolós András
Katica: Bálint Katalin
Király: Császár Szabolcs
Narrátor: Kelemen Szilveszter
Udvari bolond: Vadai Zalán
Főboszorkány: Miklós EmőkePásztorfiú: Antal István
Tánckar: Antal István, Antal Zsolt, Balázs Júlia Katalin, Bálint Katalin, Bara Szabolcs, Bara Tünde, Csáka Krisztián, Császár Ingrid, Császár Szabolcs, Fábián Ágnes, Gábos Endre, György Piros, György Szabolcs, Halász Anna, Harai Júlia, Holló Áron, János Gabriella, Kelemen Gabriella, Kelemen Szilveszter, Lakatos Áron, Márton Erzsébet, Miklós Emőke, Nyáskuj Csongor, Rácz Bíborka, Szabó Júlia, Szabó László, Vadai Zalán
Művészeti vezető: Szabó László
Igazgató: András Mihály