Az Erdélyi Magyar Hivatásos Néptáncegyüttesek tizennyolcadik Találkozója
Idén Sepsiszentgyörgy és a Háromszék Táncegyüttes volt a házigazdája az erdélyi magyar hivatásos néptáncegyüttesek vándortalálkozójának, melyre immár tizennyolcadik alkalommal került sor. A tavalyi székelyudvarhelyi, fura-torzó-kiadás után ezúttal újra régi fényében ragyogott a rendezvény: mind a hat társulat (Bekecs Táncszínház – Nyárádszereda, Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes – Csíkszereda, Háromszék Táncegyüttes – Sepsiszentgyörgy, Maros Művészegyüttes – Marosvásárhely, Nagyvárad Táncegyüttes – Nagyvárad, Udvarhely Néptáncműhely – Székelyudvarhely) teljes előadással volt jelen, ezeket az előadásokat egy jónevű szakemberekből álló testület (Farkas Tamás – Békéscsaba, Horváth Zsófia – Budapest, Kovács Levente – Marosvásárhely, Kutszegi Csaba – Budapest, Szalay Zoltán – Csíkszereda, moderátor és műsorvezető: Prezsmer Boglárka – Sepsiszentgyörgy), értékelte, voltak továbbá ismeretterjesztő előadások (Farkas Tamás, Kutszegi Csaba), táncházak, koncert (Ádám Julcsi), villámcsődület…
A házigazdák mindentlátó szeme mindvégig diszkréten a háttérben maradt, de állandó jelenléte nyilvánvaló volt, hiszen minden szépen ment a maga útján, s ha néha, nagy ritkán valaki valami hiányt vagy elakadást jelezhetett volna, már zajlott is annak elhárítása. Pedig a saját nagyszínpad hiányában a Tamási Áron Színház kölcsönszínpadán kellett viszonylag szerény eszköztárral megfelelni az egyre nagyobb igényekkel érkező összes vendégegyüttes elvárásainak, s ez, ha néha kicsit nehezen is, de sikerült. Jó csapat a Háromszék Táncegyüttesé, annak minden szintjén, ez eddig is nyilvánvaló volt, de most is bebizonyosodott. Jó volt a program, az időbeosztás, a résztvevők leterheltsége és a szabadidő aránya. Megtörténhettek azok a találkozások, amelyekre a táncosoknak oly nagy igénye van, s amik főleg így, kiscsoportosan, szabad időben valósulhatnak meg. Megvalósult az együttesvezető igazgatók gyűlése is, amelynek során a társulatok közös álláspontját dolgozzák ki, vitatják meg és szögezik le, életbevágó kérdésekben (mint pl. a táncosok nyugdíjazása körüli romániai anomáliák), de ilyenkor döntenek arról is, hogy mikor és hol történik meg a következő találkozó.
A nagyérdemű pedig hét előadást láthatott a négy nap alatt: minden társulattól egyet, valamint egy zárógálát is.
Gyermekközönségnek szánt mesejáték idén egy volt, a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttes előadása. A társulatok maguk dönthetik el, melyik előadásukkal lépnek fel a találkozón. Mindezzel együtt szerencsés lenne a jövőben, ha legalább két mesejáték lenne a kínálatban (hiszen minden együttesnek minden évben van a tarsolyában mesejáték is!), részben a helyszíneken élő gyermeksereg részéről megmutatkozó igény, részben meg a programot szervező házigazdák támogatása érdekében, hiszen munkanapokon délelőtti előadásra felnőtt közönség csak igen kismértékben toborozható, az meg a fellépők számára lehangoló, ha szívvel-lélekkel készített előadásukon nincs tele a nézőtér, ennek gazdasági vonatkozásairól nem is szólva.
Úgynevezett táncszínházi kategóriában is egy előadást láthattunk, a Bekecs Táncszínház műfajilag igen nehezen meghatározható produkcióját, mely kb minden divatos színpadi és tévés/filmes műfajt parodizál, amivel csak életünk során találkozhatunk, nevettetve tartván elénk kicsinyes mindennapjaink görbe tükrét. Az udvarhelyiek Kallós Zoltán emlékére készített, lélekemelő, hálaadó istentisztelettel is felérő előadásukkal leptek meg, a folklórműsor kategóriát emelve igen magasra, az erdélyi léleknek felettébb kedves megfogalmazásban és kivitelben. Árgusszemű szakemberek nyilván ebben is találtak kisebb, főleg formai kifogásolni valókat, de ők is a hagyományos, méltóságteljes (és sajnos, egyre sorvadó) erdélyi rendtartó kultúra és annak – legtöbbünk által személyesen is ismert – fáradhatatlan gyűjtője és oktatója nagyságától meghatottan, könnyes szemmel.
A nagyváradiak, a marosvásárhelyiek és a házigazdák is folklórműsort mutattak be, magyarországi vendégalkotók előadásait, amelyek ugyan elkápráztatták a nézők nagyrészét, de meg is osztották a közönséget azzal, hogy a budapesti-világvárosi pörgést és állandó villogási kényszert beleépítették a koreográfiákba, sőt, a váradiak és a vásárhelyiek előadásainak kellék- és díszlethasználatba is, utóbbiak olyan mértékű „kortárs” vizuális élmény-szökőárt zúdítva a nézőkre, ami mifelénk sokaknak túl sok egyszerre, befogadása nem könnyű, nem öröm, s emiatt van, aki ez elől már inkább elzárkózik egy idő után, mondván: ez túl sok, túl gyors, túl hangos, túlságosan mű. A néphagyomány letisztult, sallangmentes formanyelve ebben a barokk-tik-tok túlburjánzásban felmutatva olyan, mintha a karácsonyi asztal és a májusfa egyszerre lenne a házban, ráadásul mindez egy szüreti bálon, amelyen egyszersmind menyegző is zajlik. Jó példát láthattunk a „kevesebb néha több” -re, de néha ez is kell, hogy legyen, amiből tanulságokat levonni. Hiszen az elmúlt években sokan abban látták a népi kultúra színpadi megjelenítésére leselkedő veszélyt, hogy a társulatok a nagy színházcsinálási lázban elveszítik a néphagyomány fonalát, azt már csak eszközként, vagy ami még rosszabb: alibiként fogják használni, elvesz a transzilván-megtartó, népnevelő funkció, mindenkori Dönenbáj-madarunk, amelyre pedig óriási szükségünk van. Most azonban már inkább arról szól a beszélgetés, hogy lám, a folklórműsor műfaját is túl lehet tolni, fel lehet túrbózni annyira, hogy abban már csak a benne rejlő sportteljesítményt tudjuk értékelni, de nem ismerünk benne magunkra. Ebben a formában látván saját kultúráját az irisórai szarvas csak tapsol, bárgyú mankurt-örömmel, de nem hördül a ködbe, mint az orgona! Érvként persze, elhangzik, hogy a közönség egyik – sajnos, a népesebb – tábora szereti… De hát a saját kultúrájáról leszoktatott közönség szereti a tévéshow-kat, valóságshow-kat, tehetségkutatókat is, valamint az ezeknek eszköztárán felfuttatott és hírhedté vált Experidance-t, Romafest-et, 4 for dance-t, Urbán Verbunkot is. A jelen nagy kérdése, amire az erdélyi hivatásos néptáncegyütteseknek most válaszolniuk kell: ebbe a klubba szeretnének tartozni, vagy inkább Novák Tatáék útján megyünk? Mire is gondolok…
Régi panasz volt mifelénk szakmai körökben, hogy a hivatásos néptáncos-utánpótlásnak nincs felsőfokú iskolája. Nos, ez immár nem aktuális, hiszen időközben lett. Kezdésnek a Magyar Táncművészeti Egyetem indított 2019-ben egy kihelyezett csoportot Marosvásárhelyen, ahol négy együttes harminchat táncosa kapott egyszeri lehetőséget arra, hogy felsőfokú szakirányú végzettséget szerezzen. A következő tanévtől pedig a Sapientia Erdélyi Tudományegyetemen, Kolozsváron indult be a főleg néptáncokra kiélezett Táncművészet szak. Azóta az első diplomás generáció már ki is lépett a reflektorfénybe, s ez örvendetesen meglátszik az együttesek színpadi teljesítményén, hiszen ezek a fiatal szakemberek már nem „csak” magas szintű néptánctudással rendelkeznek (ez természetesen korábban is jellemezte a társulatainkban már több éve táncoló kollégákat), hanem olyan elméleti (művészettörténet, néprajz, táncfolklorisztika, irodalom, zene) és társművészeti (színház, kortárstánc) tudással is, ami felettébb ígéretes a szakma jövőjét illetően. Hiszen régi igazság, Rábai Miklós, Molnár István, Novák Ferenc „Tata” és természetesen még sokan mások is sokszor kifejtették: fontos, hogy aki a néphagyományainkkal, népzenénkkel, néptáncainkkal – s az ezekből építkező mozgásszínházzal – foglalkozik, az ne „csak” érző szívű és elszánt, hanem feltétlenül művelt is legyen! Erre pedig immár egészen komoly esély van. Ha pedig a felsőfokú képzés elé a középfokú néptáncosképzést is sikerül beindítani, akkor még inkább lesz. Szóval többen és biztosabban lesznek már képzett és reményeim szerint valóban művelt táncosaink, mint eddig (mert hiszen eddig is voltak) és tán alkotóink, koreográfusaink is (akik szintén vannak most is, de viszonylag kevesen). Fontos, hogy a transzilván lélek, a helikonos szellemi hagyomány éljen és erős legyen. Meglátásom szerint ennek biztosítása most a legnagyobb, de megúszhatatlan feladat. Minden bizonnyal lesznek majd úgy is mindenféle vitáink arról, hogy mit és hogyan kell majd tenniük az erdélyi magyar hivatásos néptáncegyütteseknek. Csak közben azt az irisórai szarvast, a pisztrángok karát – és a Dönenbáj-madarat – ne tévesszük szem elől.
Fotó: Toró Attila (Gálaműsor)
