Elemezgethetnénk hosszasan, hogy jó ötlet-e egy néptáncegyüttest használni fel klasszikus balett-technikai alapokon létrehozott kortárs táncművészeti jellegű előadásban. De most nem ezzel fogok foglalkozni, mert ma este nem ez a legfontosabb kérdés. Amúgy is, ma már nincs olyan, hogy egy társulat kizárólagosan egyetlen formanyelven nyilvánul meg, sőt, igazából tán sosem volt ilyen, csupán felfogásunk véges természete miatt igyekszünk mindig kategorizálni, szabályokat alkotni és általánosítani, hogy kapaszkodóink legyenek a valóság átlátásában. De igazából a klasszikus balett is néptánc-alapú, az előzményei legalábbis az olasz, spanyol, francia s más művelt európai királyi udvarokban csiszolgatott, színpadivá fejlesztett udvari táncok felé mutatnak, melyek az akkoriban a hadi- és pórnép által is táncolt duhaj mulatozások finomított, lepárolt formáit mentették át így a kortárs színházi összművészet műhelyeibe. Ezúton is köszönjük. J Amit pedig ma általában néptáncnak nevezünk, szintén számos főúri udvari és polgári divattánc nyomait viseli magán, s kiválóan alkalmas arra, hogy ne csak népművelő folklórműsorokat, de egyre inkább teljesen komplex színházi mondanivalókat is közvetítsünk általa. Manapság pedig abban a boldog korban élünk, amikor végre senki sem zár be senkit holmi kötelező műfaji keretek közé, s míg évszázadokig nem merészkedett az átlagember saját nyelvterületének határain túlra, a jogi és földrajzi akadályokon túlmenően egyszerűen a nyelvi nehézségek miatt, ma már mindenki számára világos, az idegen nyelvek ismerete senkit nem tesz kevésbé jó magyarrá. Szóval a látószög tágítása nem az ördögtől való, miközben azzal is egyetértek, mi több, ennek az álláspontnak vagyok magam is a képviselője, hogy (Kányádi után szabadon) „minden emberi nemzet csak a maga nyelvén válhat igazán műveltté”. Szóval, ki amiben a legjobb, művelje (főleg) azt. A néptáncosok legfőképpen a néptáncot, de okosan. Hisz a Maros Művészegyüttes minap látott előadásából is kitűnik: ha rosszul körvonalazunk, s a forma csapdájába esve elszalasztjuk a tartalmat, miközben nagyon komolyan vesszük magunkat, valójában nevetségessé válunk.

Egy szó, mint száz: a Nagyvárad Táncegyüttes, melyet a szakma és a köztudat is néptáncegyüttesként vett tudomásul, évek óta meghökkent a nagyon nem néptáncos előadásaival, de mert képesek vagyunk (?) a dolgot folyamatában szemlélni, értjük, hogy mit miért, s mikor már mégiscsak nagyon elkezdenénk aggódni, akkor bemutatnak pl. egy „Kata-történetek”-et, melyre itt és most szintén nem térek ki részletesebben, de ami azért megnyugtathat, a dolgaink talán mégis szépen, rendben vannak (hogy én ezt az egészet nem így csinálnám, itt most nem releváns, mert nem én csinálom). Mi több, a közben kialakuló szakmai és emberi kapcsolataink révén az oly szeretett néptáncunk is eljut olyan fórumokra is, ahova eddig nem igazán sikerült ezzel betörni. Mert azt azért sajnos, el kel ismernünk, hogy ma már a legtöbb magyar nem táncol, nincsenek néprajzi ismeretei, s a néptánc a saját hazájában rétegkultúra lett, a nagyobb tömegek elől elszigetelődött (a magyar kultúrpolitikai elit felelőssége abban, hogy ide jutottunk, egy külön traktátust kívánna, mire itt és most megint csak nincs mód, de tán előbb-utóbb arról is szó lehet). Ha pedig a színház, a kortárs összművészet színpada az a felület, ahol a néptánc élő és érvényes formában visszatérhet a köztudatba, akkor ide vele.

S akkor végre a Stabat materről… Tény, hogy egy harminc éves néptáncos sosem fog úgy mozogni, mint aki kisgyermek-kora óta balettozik (ez természetesen visszafelé is igaz). Az előadás ennek tudatában tehát eleve nem a balett-technika legfelső határait feszegeti, hanem „csupán” táncelőadásban ad képi formát egy klasszikus zeneműnek, s igyekszik a maga eszközeivel annak üzenetét vizuális úton (is) megfogalmazni. Egy nagyon ősi téma: a fiát sirató, annak biztos halálát előre tudó anya fájdalma. Megrendítő dolog önmagában is. Ehhez adódik hozzá, hogy nem egy átlagemberről, és annak átlagos anyjáról, hanem a Megváltóról és a Szent Szűzről van szó. Kun Attila nagyon erős képekben mutatja be a megváltást: egy rémes falkával indít, amely marakodva, acsarkodva küzd valami megfoghatatlan ellen. Aztán ez a megfoghatatlan dolog, a fény testet ölt, s konok szelídséggel megpróbálja a vadakat nem elpusztítani, hanem felemelni, megnemesíteni. S ebbe bele kell halnia, amit Istenként tud, s tudatosan vállal is, de emberi anyjának, s vele nekünk is a szívünk szakad meg a fájdalomtól. Erről a fájdalomról ilyen szépen megrajzolt képeket csak igen ritkán van szerencsénk látni, szóval, ha csak ezért is, már megérte „összejönni” a KET-tel. Aztán a záró tétel hatalmas energiája, s az, hogy a legvégén egy pillanatra maga a korábban halottként látott Megváltó néz ki ránk, azt mutatja-üzeni, hogy felnőttünk hozzá, s lám, vele együtt dolgozunk azon, hogy beteljesítsük azt, amiért ő eljött közénk. De jó elhinni, hogy nem csak az alkotó vigasztal ezzel, hanem ez valóban így is van.

Az illúziót rongálja néha a két teljesen különböző profilú társulatból összevont tánckar tánctechnikai természetének kétarcúsága, de valljuk be: a korábban látott előadásokban is találkoztunk már elégtelenségekkel, tökéletlenségekkel. Nem kell szemet hunynunk ezek felett, de mérjünk egységes mércével: itt sem nagyobb baj ez, mint másnál. Közben meg tényleg példaértékű a váradi társulat táncosainak alázata, s elszántsága, ahogyan „idegen nyelveket” (is) tanulnak. Szóval, ne a hibákat, s a hibásokat keressük, ha van, ami joggal kifogásolható, hanem legyünk hálásak az alkotónak, a KET kiváló táncosainak, és a velük nagyon bátran együtt dolgozó váradiaknak, akiknek jóvoltából ma már másodszor volt alkalmunk katartikus istentisztelet-élményben részesülni.

Kádár Elemér