A Tavaszi áldozattal lassan Dunát lehet rekeszteni. Idestova száz éve minden társulat, minden alkotó időről időre szükségét érzi, hogy újra elővegye, s egy saját, eddig soha nem látott új tartalmakkal megrakott változatot hozzon létre. Idővel, gondolom, lesz majd egy Tavaszi áldozat-fesztivál, ahova mindenki elviszi majd a magáét, lesz Tavaszi áldozat-szépségverseny, legjobb haldoklás-díj, miegymás… Komolyra fordítva a szót: mikor megtudtam, hogy az M Stúdió is készít egy saját verziót, felmerült bennem a kérdés, hogy vajon mit tud még ez a mű, amit még nem láttunk? A kérdés annyiban nem jogos, hogy Shakespeare drámáit is, meg az antik görög mesterek műveit is újra, meg újra elővesszük, s mindig tudunk általuk aktuálisat mondani, mutatni, így értelemszerűen a Tavaszi áldozattal is, de legyen ez az én gyengeségem jele, én nem igazán hittem ebben most. Aztán megnéztem…

Az első változat szerint egy ősi, nemzetek és kereszténység előtti (szláv) hiedelemről, s az arra alapozott rítusról van szó, amely szerint a végtelennek tetsző tél végét, a tavasz eljövetelét egy elkerülhetetlen emberáldozattal elő kell segíteni. Szóval egy szertartás, az emberek a természet dolgát segítik, az áldozat egy ember, akit rituális körülmények között feláldoznak a többiek érdekében. Aztán van ebből már olyan, ahol a kiszemelt áldozat lázad, van, ahol maga jelentkezik, van, ahol egy személy, de van, ahol egy pár hal meg a nélkülözhetetlen tavaszért, társaikért. Van már olyan is, ahol a kilátástalanságból a halálba menekül az egész közösség egy hatalmas, kollektív öngyilkosság keretében, s csak reménykedünk, hogy egy másik, jobb világban reinkarnálódnak majd…

Az M Studio társulata, miközben épp a napokban mondta róluk egy szakmai személyiség, hogy színházi társulat, nem táncegyüttes, egy meglehetősen táncos változatot hozott létre, saját, sajátos, de egyértelműen táncos nyelvezettel, nagyon feszesen ráhúzva azt a zeneműre, ami annak modernsége, ritmikai és egyéb hangsúly-nehézségei miatt igencsak táncost próbáló feladat. Ami pedig indokolja egy saját verzió létrehozását, az az, hogy ők a szakrális, rituális jelleget teljesen kihagyva egy nagyon is profán változatot alkottak meg, amelyben az elkerülhetetlent nem valami metafizikai, „csupán” egy tömegpszichológiai kényszer idézi elő. Az előadásban egy hippi tábort látunk, indiánok tipijét idéző műanyag sátorral, s a hallucino-kék homokra kiülve párosával holdat bámuló fiatalokkal. A szereplők jellemét, természetét megvilágító mozzanatok, jelenetek után beindul a buli, a párocskák sorra beszaladnak a sátorba, ki-ki a maga természete szerint gyors-szeretkezni egyet… Mint egy nyári fesztiválon, egyetemi campusban vagy egyáltalán, manapság bármikor, bárhol. Aztán becsúszik egy kóbor megcsalás, kiborul a bili, feltörnek az indulatok. Elkezdődik a bandán belüli klikkesedés, az erőviszonyok folytonos átrendeződése, az a cirkusz, amelyben ugyan nincs látható füves cigi, de számomra mégis úgy megy el a dolog az elkerülhetetlen felé, mint egy bizonyos Leonce és Léna-változatban, ahol, és amikor a nagy utazás egy lakókocsi mellett a földön ülve történik meg, csak a tudat száll el, a testek nem. Az addig a háttérben látható hatalmas telehold begurul a színre, s az egyre elvetemültebb indulat-viharban, miközben kényükre-kedvükre gurítják, teszik-veszik, át-meg átmásznak rajta, elkerülhetetlenül arra vezeti a gondolatainkat, hogy ennek csak úgy lehet vége, hogy mint egy rögeszme, mint egy lidércnyomás, egy folyton továbbgurított, de meg nem oldott probléma, előbb-utóbb agyon fog nyomni valakit… A kérdés csak az, hogy végül kit?

A társulat kis létszáma és az általában takarás nélküli játékszín nem tesz lehetővé mellékszerepeket, ebben a csapatban minden előadásban mindenki főszereplő, hisz folyton szem előtt van. Ennek ellenére kialakult az évek során egy rendszer, hogy milyen szerepeket kb kik „szoktak” megkapni, eljátszani. Ez alól a „szokás” alól kivétel ez az előadás, amelyben végre Polgár Emília megkapta azt a szerepet, amely elsővé avanzsálja őt az egyenlők között, s boldogan figyeltem, hogy fürdik ebben a lehetőségben. Miközben eddig is a maximalizmusáról, kompromisszumot nem ismerő profizmusáról volt közismert a szakmában, most a laikus nézők számára is fő helyre kerülvén úgy kápráztat el, hogy szinte megkérdezzük: kedves rendezők, ezt a táncost mindannyian szeretettel és okosan vetettétek be eddig is, de hogy ő egy lány, azt ti nem láttátok eddig? Hiszen lám, de mennyire, hogy az! S ha már kérdések a szakmához: tényleg tartható az az álláspont, hogy ez a társulat nem táncegyüttes?

Kádár Elemér