Az Udvarhelyi Néptáncműhely pénteki, az Üveghegy ösvénye című előadása egy műhelymunka-jellegű kísérlet, amelyben a rendezői elképzelés talán fölülmúlta a gyakorlati megvalósulást.

A kiindulópont Kőrösi Csoma Sándor és Erőss Zsolt történetének találkozása egy néptánc-mozgásszínházi produkcióban. Az Orza Calin által rendezett és koreografált előadás a nézőtől bizonyos fokú háttérismereteket feltételez – vagy épp ebben az esetben a rendező által írt bemutató szöveg elolvasását. De ezeknek az információknak a megléte biztosítja, hogy a végén a színpadon történő események egymásutániságukban egy közös pontban összeérjenek: a magyar eredet és a közös utazás tragédiájában.

Ezek a párhuzamos, de nem egy időben létező történetek egy inkább színházi szempontból élvezhető alkotást hoznak létre, amelyben minden jelzésszerű, minden értelmezésre vár. A látványvilág és a kiegészítő, néha aláfestő zene (amit érdemes kiemelni, hiszen a magyar és a keleti motívumok mentén rajzolódnak ki a földrajzi és hangulati tájak) sokkal inkább tud hatni az érzékekre, mint a táncosok mozdulatai. Bár látszik a koreográfia jól megszerkesztettsége, hiányzik az elevenség. Ennek ellenére a téma újszerűsége frissességet biztosít, és majdnem folyamatosan kíváncsian várom a következő és következő folyamatot – amelynek kimenetele drámai: a halálfejes csodaszarvas végül nyilak között fekszik holtan.

Az előadásban hangsúlyos szereppel bír a jelmezek színszimbolikája, amely egyfajta letisztultságot is biztosít vizuálisan: a férfiak hol sötétkék, hol fekete, a nők pedig többnyire piros jelmezt viselnek – ezáltal az élet-halál harc válik a színpadi dráma fő forrásává. A fényekkel való játék és a megépített állvány-hegyek már-már hidegrázást eredményeznek, ezt néha elősegítik, máskor hátráltatják a háttérben kivetített képek. Képiség – ezt tekinthetjük az előadás fő erősségének.

Dramaturgiailag egy hullámzás figyelhető meg: az előadás elején a táncosok szájából elhangzó szövegrészletek már-már gyerekelőadásra emlékeztetnek, majd folyamatosan levedlik ezt a fajta esetlegesség-forrást. Valahol a két történet találkozásánál a figyelem újra leül, majd fokozatosan visszatér.
Az Üveghegy ösvénye végén vegyes érzés marad – a színházi nyelv és a gondolatiság elmélkedésre hív, azonban a mozgástechnikai megoldások hiányérzetet szülnek.

Kiss Krisztina