Az üveghegyen túl

A csodaszarvas nyomában. Az üveghegyen innen és túl, a címből már sejtjük, hogy mesevilágban vagyunk. A történet az ősidőktől kezdődik, próbáljuk megjeleníteni Csoma Sándoron keresztül azt a férfias kitartást, ami nem mindig sikerült, védtelenségünkben a női princípium mindig fényt viselt ránk, és férfiasságunk féllábon szégyent vallott. „Fúdd el jó szél, fúdd el hosszú útnak porát, hosszú útnak porát, az én szívem búját.” – hogyan növünk ehhez fel? Mi a nő és a férfi szerepe a  világban? A mi világunkban? Jó lenne ismerni a háttérben kivetített kódex szövegét. A krónikások szavát olvasva táncra perdülünk.

Csodálatosak a dramaturgiai váltások (még akkor is, ha az átmenetek némi csiszolásra szorulnak). Emlékeztetnek a dervistáncokra, a gótok rituáléjára, ugyanakkor székely táncmotívumokra, újra és újra visszaterelnek minket vitatott gyökereinkhez, szövegben és mozgásban egyaránt. Minden rítus a színház alapja, erre emlékeztet Orza Calin, az Udvarhely Néptáncműhely az Üveghegy ösvénye – táncmisztérium c. előadás rendezője. Azt gondolnánk, hogy túl kevés a táncmotívum, a próza uralja az egészet, mégis szükségünk van az elbeszélésre. Táncszínház és próza, színház a javából. Lenyűgöző előadás. A csodaszarvas elesett? Eredjünk nyomába!

Tőkés Attila

Üveghegy ösvénye, avagy utazás külső és belső utakon

Az írásbeliség előtti, „történelmi és mitikus homály” korában általános volt, hogy a nagy hatású tanítók, vezérek, hősök modell-értékük folytán a nép emlékezetében messze túlélték az evilágon való testi létüket, s nem, hogy kopott volna, de egyre nőtt az őket övező kultusz, mígnem szép lassan istenné váltak. Ugyanakkor ugyanott jellemző volt az is, hogy nem szakonként művészkedtek a művészek, s aztán lelkesen tapsolt nekik a műértő közönség, hanem a jelképekkel telefaragott-festett oszlopok által, a szintén faragott-festett sziklafal tövében körülhatárolt térben a megfelelő csillagállású éjszakán a tűz körül, sípok és dobok, de főleg ének hangjaira az arra méltók kara álarcosan, az alkalomhoz illő ornátusban eltáncolták a megidézett nagy ős jeles cselekedeteit idéző jelképes mozdulatsorokat. Ma ezt rituális összművészetnek neveznénk, akkor ez a világ legtermészetesebb dolga volt, mindenki értette, művelte, aki beavatott volt, s hitte, hogy ettől jobb lesz a világ.

Amit ma mutatott az Udvarhely Néptáncműhely, amint Kőrösi Csoma Sándor és Erőss Zsolt emlékére, a kíváncsiság, csillapíthatatlan tudásszomj, konok kitartás, végsőkig való elszántság, halálmegvető bátorság eme monumentális ikonjaira emlékezett, számomra ezt az ősi szertartásos világot idézte. Fantasztikus utazás volt egyszersmind, nem csak a Székelyföldről a Himalája csúcsaihoz, nem csak az elhagyott őshazától is az örökös hazáig (Vörösmartyval szólva). Az ősi totemek, jelképek világából indulva a vérszerződés szertartásán keresztül, a honalapítás aktusán keresztül eljutottunk a határőrzés halálos szolgálatát végző székelyekig, kikhez mindkét megidézett hős tartozik. Aztán utazás Erdélyben, nagyenyedi diákévek, nyugat-európai tanulmányok, sízés az Alpokban, a Kaukázus világa, a megjelenített táncok által jól követhető az útvonal. De közben kezdetét vette egy belső utazás is, a tanulás, aszkézis, személyes tragédiák útján. Ha valaki nem értette a hegymászó egyik lábának elvesztését megidéző jelenetsort, azt annak is mindenképpen érzékelnie kellett, hogy ezeket a vándorokat nem akármilyen fából faragták, ők nem adják fel.  Ahogy egy ilyen szertartáshoz illik, az előadás tele van jelképekkel, direktebb, vagy rejtettebb utalásokkal, s ennek megfelelően mond többet, vagy kevesebbet, de minden nézőnek valamit, a beavatottság fokának megfelelő szinten. Ilyenképpen kicsit olyan, mint a kínai írásjelek, melyek a kínai írás történetének több, mint ezer évét hordozzák jelenlegi formájukban, s bizony, a kívülállónak sokszor érthetetlen, hogy miért olyanok. De ugyanezt a tegnap látott Erdély-menyegzőről is elmondhatom. A zsúfoltság-érzés ellen jól jön, hogy az alkotó és a csapat minden egyes kelléket több funkcióban is sikeresen használ. Bravúros átalakulások révén, bár már a serpák, lámák honában, de mégis a megismert jelrendszer keretein belül utazunk, egy idő után már inkább befele, abba a belső térbe, amely szintén végtelen és teljesen megismerni lehetetlen, ahová csak a legbátrabbak merészkednek be, de ahol aztán pl. a mindig is jelenlévő, de korábban az átlagember szeme számára láthatatlan vezető, a Csodaszarvas is testet ölt, a Halál nemkülönben…

Műfajilag azonban kicsit bajban vagyok, mert egy kortárs összművészeti jellegű előadásnak, új-ősi szertartásnak ez így teljesen jól van, de tiszta lelkiismerettel én ezt nem nevezném táncelőadásnak, mert arányait tekintve nem mondhatni, hogy az amúgy nagyon míves táncnyelven való kommunikálás adja az oroszlánrészt. Mozgásszínházinak sem hívnám, bár mindkettőből bőven tartalmaz hozzávalókat. Az alkotó nagyon sokat bíz a kellékekre, díszletelemekre is (eszközszínház?). Szokatlanul sok szöveg is elhangzik… A tánc technikailag esetenként szó szerint inog, a mozgásnyelv plasztikája, dinamikája kissé darabos, az elhangzó szöveg kissé naiv, iskolás, mint nyílván minden olyan csapat esetében, kinek nem szakmája a szövegmondás, s itt most a szükségből meglépett személycsere sem bizonyult maradéktalanul szerencsésnek. Tehát a kivitel színvonala, az előadás feszessége, összeszedettsége fejleszthető még, de az amúgy rokonszenves társulat önmagába vetett hite, bátorsága igen dicséretes és tiszteletre méltó.

Kádár Elemér