Most múlik, avagy kis morfond-írás a humorról

A gyermek nem hülye, csak kicsi. Játékai, mindennapi mindennemű cselekedetei a nagyobb gyermekek, felnőttek utánzásán keresztül arra tanítják, hogy ezáltal eszközöket találva, felnőve saját utakra lépjen, keressen és találjon. Aki túl sokáig keres, de nem talál, ezért továbbra is csak utánoz, azt hamarosan már kicsúfolják a többiek („utánozó majom, ott mászik a falon!”- népi csúfoló)

A művészet meghal, ha kanonizálódik, ha mérhetővé válik. Minden jelentős művész botrányhős volt a maga korában, s a nagytöbbségre, akit nagyon sokan szerettek a maga idején, ma már nem emlékszünk. Azokra emlékszünk, akik vitákat gerjesztettek, akik megosztottak, akik nem utánoztak, hanem újat alkottak. Egy alkotónak létszükséglete a kísérletezés, keresgélés, kipróbálás. Aztán ebből hatalmas sikerek, de csúnya bukások is születhetnek, ezért ennek a felelőssége is hatalmas.

A népművészet nem színpadra termett, de rengeteg értékes példa igazolja, hogy arra is jól alkalmazható, sőt, igen komoly kifejező eszköz a mai, arccal teljesen a jövő felé forduló világban is. Aki azonban ebben is csak utánoz, aztán ebben az utánzásban valamiféle törvényeket talál meg, s azok mentén önmagát kergeti egy fa körül, beragad a múltba, pontosabban annak egyik, kimerevített pillanatába. „Művészete” megkopik, mint a fonográfhenger, már nem halljuk a dalt, csak a sercegést, s a rosszul sikerült restaurálási kísérlet csak ront az egészen, mert az elmúlás méltóságát is elsikkasztja. A népi kultúra felkent, vagy önjelölt, nagyon sokféle indíttatású és világnézetű szószólói különösen sokat dilemmáznak, vitáznak a miértekről, meg a hogyanokról. De sajnos, ez a vita nem mindig elegáns, túlságosan sokszor tör fel belőle így, vagy úgy, a személyes érintettség, a harag és a bosszúvágy pedig lehet inspiráló, de annál sokkal inkább destruktív, sőt, talán ez a legrövidebb út a csúnya öngól felé.

A „Most múlik” című előadás az alkotó vallomása szerint egy görbe tükör, mely a színpadi, vagy tévés, showbizniszes, lehetőleg gyors siker, „csillogás és glamour” oltárán elkurvult színpadi néptáncművészet tévútjait, zsákutcáit, fonákságait csúfolja ki, a humor segítségével. A kitűzött cél teljesen rendben van, sőt, ezzel a problémával foglalkozni kell. Keveset ugyan, de szerencsére foglalkozik is a kérdéssel a szakma (is), más is csinált már ilyen indítékú előadást, olyan is volt már, hogy jól. Mindjárt egy jó példa erre éppen Könczei Árpád egyik emlékezetes korábbi művének, az Ábel-nek idevonatkozó jelenete, de akár a Könczei Csongor által alkotott és Kolozsváron egyetlen alkalommal bemutatott műfajteremtő előadás, melyről Panek Kati akkor azt írta, hogy megszületett a néptánc-abszurd. (A lista még hosszasan folytatható lenne)

A paródia nehéz műfaj. Nemcsak briliáns humor kell hozzá, hanem, mint Karinthy óta mindannyian tudjuk, az is szigorúan szükséges, hogy aki parodizál, az abban a témában jobb legyen annál, mint akit kiparodizál. Mutassa fel azt, amit kicsúfolni szándékozik, aztán toldja meg valami eredeti önrésszel, legyen benne költészet. Mert ha az nincs benne, akkor az nem paródia lesz, hanem csemerkedés ( a szakkifejezés magyarázatát lásd: Sántha Attila: Székely-magyar szótár). A „most múlik” című előadás kiválóan sorolja fel mindazt, amit az legrosszabb értelemben vett amatőr, vagy inkább dilettáns „népi táncolásban” nem szeretünk, amitől szabadulnánk, amiről úgy érezzük, hogy árt nekünk. Pár percig tényleg nevetünk azon, amit látunk. Felismerjük a helyszíneket, az eseményeket, egyes személyeket is… De a fricska nem mindig sikerül, a fricska esetenként alulmarad a kiparodizálni szándékozotthoz képest. Vagy van, hogy a kicsúfolási szándék nem válik egyértelművé, s a közönség boldogan tapsol annak a jelenetnek, amelyiket pedig az alkotó kinevettetni, kifütyültetni akart volna. De főleg alulmarad az eredetihez, az igazihoz, széphez, tisztához, mintaértékűhöz képest az, ami azt hivatott bemutatni. Nem sikerült kellő kontrasztba hozni egymással a népi eredeti, és a csillivilli-giccses világot. Így aztán olyan lett az egész, mint egy felsorolás, de konkrét, érvényes kérdések és természetesen ezekre adható lehetséges válaszok nélkül. Olyan, mint a borzongást, rémítő élményeket kedvelők, igényes horrorfilm-nézők világában az a csel, hogy valaki előugrik a sötétből, s azt mondja: „Hukk!!!” A befogadás könnyű, a közönségsiker garantált, mint a standup-komédiásoké, de gyorsan felejthető, humora semmiképpen sem mérhető, vagy hasonlítható Chaplin-éhez, vagy akár Hofi Gézáéhoz. A humor komoly dolog, azt nem szabad elhülyéskedni, mert hiteltelenné, önmaga paródiájává válik. Mindezen túl azonban érvényes marad, hogy kell a görbe tükör, mert a tévé és internet ízlésficam-formálói által előtérbe tolt utak tényleg rossz irányba vezetnek. Meg kell keresni, találni, meg kell csinálni azt a görbe türköt, amely ezzel a divatos iránnyal és módszerrel fel tudja venni a versenyt. A humor jó fegyver ehhez, de akkor az legyen komoly.

Kádár Elemér