Közel lenni

A 12. EHTET a házigazda Háromszék Táncegyüttes “Erdély-menyegző” címet viselő előadásával indult. Az említett cím kettőssége úgy társadalmi, mint magánéleti vonzattal bír. Az előadás gerincét képező menyegző és annak előkészületei zártságot és intimitást feltételeznek. Egy nagyobb csoportot érint azonban az elvesztett Erdély motívuma, mely vissza-visszaköszön az elhangzó, utalásszerű szövegekből. A négytagú kórus emelkedettsége finoman váltakozik az élő népzene elemi erejével. Az előadásban a tradicionális formanyelv finoman idomul a jelenkor mozzanataihoz és gesztusaihoz. Éppen ez nyújt lehetőséget olyan kitérő jeleneteknek, mint az osztályteremé és a madárseregé.

Szabó Hanga

 

Erdély-menyegző, avagy forgatóstánc térben és időben

Túllihegett, minden méltóságától megfosztott, kereskedelmi célból ezerszer kihasznált szó lett Erdély neve, sokak pajzsa a mások által fegyverként használt önmaga ellen. Közhelyes, rossz szájízű nosztalgiázások, patetikus cirkuszok tárgya, szóval úgy látszik, nehéz dolog immár okosan hozzányúlva valami valóban értékeset mondani, alkotni ezzel a névvel. Nekünk, erdélyieknek, Erdély a hazánk. Nekünk a mindennapjaink közege, ételünk, italunk, levegőnk, s mégis annyira különbözőképpen értékeljük, annyira ellentmondásos a képünk róla, hogy ha végre értelmesen beszélhetünk róla, magunk is meglepődünk, nemritkán zavarba is jövünk. A lakodalmas pedig szinte önálló műfaj lett a népszínművek, gyöngyösbokrétás fesztiválok korában, rengeteg színpadi mű született e témában, kevés igazán értékes mellett rengeteg tömény giccs, melyekről ma már csak azért érdemes beszélni, mert visszatekintve rájuk, van, amihez mérni, hogy honnan jutottunk ide, mit léptünk immár túl. Ezért különösen örvendetes, hogy Mihályi Gábornak és csapatának, s a Háromszék Táncegyüttesnek sikerült egy olyan előadást létrehozni, Erdélyről és menyegzőről, amely végre mentes ezektől a lepedékektől, amely friss, erős és tiszta, amelyik megmutatja a történelmi-kulturális Erdély szintjeit, részleteiben is, összefüggéseiben is. Minden kis apróság jelkép, mindennek súlya van, mérhetetlen méltóság árad belőle, nagyon gazdag, de ezzel egyszerre a szó legjobb értelmében humoros, lendületes.

Ami pedig az egyik legnagyobb értéke: mindvégig személyes. Stúdió-jellegénél fogva eleve minden kép, arc, mozdulat közeli, de ez az előadás túlmegy ezen, itt az alkotónak eleve célja minél többször alkotótársai, a táncosok, zenészek, énekesek arcát, mozdulatait, szavait közel hozni a nézőkhöz, ami esetenként akár zavarba ejtő is lehetne, ha nem bánnának ennek arányaival oly jól. Az alaphangot nagyon keményen adja meg a kezdő jelenet jól elhelyezett, szívszorító kérdése: „Van még olyan, hogy Erdély?” Kétségbeesetten vágnánk rá, hogy van, persze, micsoda kérdés! De aztán jönnek az erősebbnél erősebb képek: a Kárpátok ölelő láncát, erődtemplomaink, városaink falait is jelképező masszív emberkaréj, középkori táncos örökségünk, a hejszák mozdulatelemei, aztán az erdélyi táncok gyöngyszemei: ritka legényesek és forgók, forgatósok. Összeomló, újraépülő világ, férfiak, nők, erős kötelékben, egymásba kapaszkodva, szépség, dinamika és az újra, meg újra megmutatkozó saját arcok, a mi arcaink. A fejedelmi udvar mesés, keleti pompája háromnegyedes, nyugati zenével: Erdély a két világ küszöbén. Aztán keleti zenei örökség hangulatvilágában kibontakozik a tündérkert, ahol a női bűbáj teljesen elvarázsolja a férfinépet, egy bűvös labirintusban-körhintában, színes szembekötősdi, melyből nincs menekvés. Poharas férfiak vonulása, rendkívüli méltósággal, szertartásos komolyság, s örvénylik az erdélyi forgatósok világszép képsora. Aztán a sólymok tánca: a férfiaké, szilaj, borzasztóan feszes, könyörtelen, mint a ragadozás maga. S már nem kiáltjuk, hogy van olyan, hogy Erdély… Lehet, hogy csak volt. Lehet, hogy felhígult, lehet, hogy megkopott, lehet, hogy elvesztettük valahol, lehet, hogy eladtuk, vagy elvették… Az biztos, hogy már nem ilyen. Az előadás pedig nem lazít, de lehetőséget ad egy kis szusszanásra: a lakoma hozza a korábbi képek szintjét, de végtelenül komolyan vett humorral oldja a ránk szakadó felismerés/hiányérzet súlyát. Megkerülhetetlen a veszteségek, tragédiák, pusztulások emlékezete, a harcosoké, honvédőké. S mint a forgatós táncok, a történelem kereke is folyton tovább pörög. A harcosok után még mindig férfiak, diákok, fiatalok, vidámak, tanulják, próbálják az életet… Aztán az előadás egyik legszívbemarkolóbb jelenete: anya és lánya tánca. Nagyon erős érzelmekkel megtöltött bravúros koreográfia, amelynek ilyen előadásáért ezt a leánykart nem lehet elégszer megdicsérni. Itt kell megemlítenem: a bemutató óta több helyen is változott a szereposztás, de ez a legkevésbé sem ártott az előadásnak.

A középkori, majd reneszánsz Erdély örök, tehát máig valós anyagi és szellemi kincsei után jön a barokk, majd a felvilágosodás-kor leltárának gyors átlapozása: a Rodostóban néhaivá lett világjáró szabadságharcos-fejedelem megidézése után, egy másik nagyság, egy tudós mutatkozik meg előttünk. Őbenne ugyan Bólyai Jánosra ismerhet a beavatott, Erdély nagyjainak dolgaiban járatos néző, de a jelenet egyszersmind egy sereg más tudósnak is emléket állít, kik a maguk területén koruk Európájának kiemelkedő személyiségei voltak.

És a forgatós-spirál tovább pörög: a három párral háromféle arculatot is nyerő lakodalom már a jelen gondjait, bajait sorolja: elvándorlás, elválás, hirtelen halál… És a saját, az előadás elején oly váratlanul nekünk szegezett kérdésére ad az alkotó egy választ, pontosabban felvillant egy lehetőséget arra, hogy ama, oly szeretett, legendás Erdély vajon létezik-e még. Vele itt sem, most sem kívánok vitatkozni, de bennem is született ma egy válasz erre a kérdésre. Látva azt, hogy a Háromszék Táncegyüttes tánckara, az énekesként is nagyot alkotó Heveder zenekar és a négy kiváló vendégénekes mekkora lélekkel viszi színre ezt az előadást, mennyire fontos nekik ez, s micsoda energiákat képesek ezért mozgósítani önmagukban és mibennünk, nézőkben is, azt hiszem, ma este itt egyértelműen létezik Erdély. És csak rajtunk áll, hogy akik ma ezt megéreztük, mit kezdünk ezzel, mit teszünk azért, hogy ez holnap is, meg aztán is legyen. És ezért a felismerésért hálás vagyok az alkotóknak, az előadóknak.

Kádár Elemér