Zsuzska folksufniját két dolog teszi igazán varázslatossá: Zsuzsa elhivatottsága és férjének, Jánosnak az odaadása és kitartása.

János gondolatait olvashatjátok az alábbiakban.

Édesanyám hat éves legény létemre is már tanított kézzel mosni, mosogatni, kevéske szabad idejében szálán- vagy keresztszemmel hímezni s közben mindig énekelt. Akkor szerettem bele az öltésekbe, hímzett terítőkbe, kézzel horgolt csipkékbe s a népdalokba, székely balladákba. Lakodalmakban mindig felkért táncolni, máréfalvi forgóst jártunk ketten. Gyönyörű hangja volt s van is még mindig, néha rajtakapom, hogy most, özvegyen is énekel magában, csak restelli, de a régi kézimunkákat, csipkéket, terítőket, viseleteket most is szabad szeretnie.

Apám is székely volt, felsősófalvi születésű. A felmenőim is majdnem mind Udvarhelyszékiek. Ő is szerette a szépet, az éneket is, táncot is. Hétvégenként ő rakta lábamra a verbunkot, de nehézkezű ácsmester létére varrógépet sem átallott venni magának, — tudjátok, olyan lábbal hajtósat -, s időnként varrogatott. Nagyapám huszonöt évet húzott le a parajdi sóbányában, majdan amikor kedvezménnyel nyugdíjba ment, nem tudott mit kezdeni magával s szabni-varrni kezdett. Szerepel is a falu monográfiájában, mint aki híres lett arról, hogy abban az időben egyedüli volt, aki passzentosra tudta szabni a székely harisnyát, ahogy azt illik s kell is Sóvidéken.

Huszonhárom évesen kezdtem el táncolni, majd táncházba s tánctáborokba járni, kevéssel utána rögtön tanítani is, mert szinte azonnal megszereztem a táncoktatói szakdiplomámat. Beleszerettem a táncba, népzenébe, néprajzba. A régi, paraszti társadalom értékrendjét ma is aktuálisként tartom számon s egyéniségemet, életemet is ez és a néptánc formálta. Táncélményeim, gyűjtéseim, kutatásaim során tehát óhatatlan lett találkozásom a tiszta szobákkal, vetett ágyakkal, régi fotókkal, viseletekkel. Megszerettem a régi, viseltes, avíttas darabokat is. Kikértem azokat a ládafiából, szekrények mélyéről, kezembe vettem, gyakran felöltöttem azokat, s előszeretettel hallgattam történeteiket, amiket hajlott hátú nannyók vagy kérges kezű bapók meséltek róluk. Azóta tudom, hogy más emberré tesz a paraszti viselet. Tartást, egyenességet, keménységet ad, valódibbnak érzem magam tőle. Színpadon töltött tizenegy évem alatt is a népviseleteket s a néptáncos előadásokat szerettem jobban, még akkor is, ha hatszor-nyolcszor kellett „villám-öltöznünk”. Olyankor igaz vidámság szállt meg, igazán élt-bolondult az én lelkem.

 Aztán ott kellett hagynom a táncművészetet, mert „félretettek”, mint egy régi, viseltes darabot, kopott bujkát, szakadt kacabajkát. Nem adtam fel. Tudtam, hogy még tudok adni, tanítani, nevelni, értéket közvetítetni, hagyományt továbbvinni s meg kellett győznöm életem párját, Zsuzskát is, hogy lehet így is szép az élet. Sikerült s azóta, tárgyalok, szerződöm, reklámozok, kapcsolatot tartok, beszerzek, avatok, tervezek-tervezünk, csomagolok, szállítok, postázom. Lótok-futok minden gombért, darab csipkéért, de szeretem. Régi fotókat bújok, adatbázisokat böngészek, múzeumokba járok, magángyűjtőkkel beszélgetek, járom a falvakat, vásárokat, mint azelőtt is, szemem rég „ráállt a szépre”. Mindenes vagyok most is, csak a saját portánkon, a „műhelyünkben”. Szerettem én is öltözni, de nagyon élvezem mások öltöztetését is. Mikor visszaírják a lányok, hogy pontos lett a ruha és csodálatos, mert nagyszerűen érzik magukat benne. Mikor egy csizmanadrágot, vagy egy csíki bőrös mellényt adok át egy táncos legénynek, vagy egy alig viselt kalapot egy játszóházas kisfiúnak, aki megkívánta az én pávatollas kalapomat. Tudom, emberré válnak tőlük!

 Ajánlom hát szerényen viseleteinket s magamat is csak minden olyan embernek, akinek lelke szeret táncolni, annak is, akinek csak énekelni, vagy egyszerűen csak szépen öltözködni, „egyenesedni”, minden olyan embernek, aki a táncot is népzenével, kurjongatással, a népzenét is énekkel, az életet vidámsággal, kacagással, a sót is sóval, az életet is élettel szereti igazán!